Az első több napos kéktúránkon úgy gondoltam, hogy az elejétől vágunk neki az országot keresztbe átszelő zarándokútnak. Kicsit nehézkesen, de eljutottunk Velem községig, ahonnan felkapaszkodtunk a Dunántúl legmagasabb pontjára. Az augusztusi meleg és 882 méteres hegyre való feljutás igencsak megizzasztott minket. Utólag már megbántam, hogy a piros sáv jelzést választottuk, hogy feljussunk a kilátóhoz. Sajnos így kimaradt a Szent Vid kápolna és a Kéktúra emléktábla. A kilátóhoz felérve megcsodálhattuk a lenyűgöző látványt. Tiszta időben nagyon messzire ellátni. Magyar oldalon a Balaton, a Bakony sőt még a Gerecse is látható tiszta időben. Szemünk előtt volt nem csak a mostani túracélunk, de a kéktúra jelentős része is. Hátrapillantva pedig már az Alpok vonulatai látszódtak. Ez az a pont ahol az osztrák és magyar túrautak összefutnak. Nagyon sokat időztünk itt, megvolt a maga sajátos hangulata a helynek. Megállni viszont nem lehetett, menni kellett tovább. A határ mentén barangolva eljutottunk a Stájer házakig. Nagyon bírtam benne, hogy a térképen jelzett Ciklámen-forrásnál tudunk vizet szerezni, mert a hőség és a hegymenet miatt megcsappantak a tartalékaink. Útközben a Hörman-forrás és környékét éppen átépítették, ezért nem volt lehetőség vízvételre. Itt sem volt szerencsénk. Nem volt mit tenni, mentünk tovább Óháztető irányába. Az óháztetői kilátóból a kilátás korlátozott, nem ad teljes panorámát a környékről, viszont így is kihagyhatatlan látványosság. Ekkorra a vizünk már teljesen elfogyott. Tudtam, hogy innen már nincs messze a következő állomásunk a Hétvezér-forrás. Nem is kellett csalódnunk. Nagyon szépen kiépített, bőséges vízhozammal rendelkező vízvételi lehetőség volt. A készletek feltöltése után lefelé indultunk a Kálvárián keresztül Kőszegre. Sajnos ilyenkor délután már minden zárva volt így nem tudtunk bemenni sehova. Miután a főteret és a várat megnéztünk elmentünk az állomásra pecsétért, mert máshol nem nagyon tudtak adni. Ez egy jókora kitérő volt. Kezdett esteledni és mi a vadont választottuk szálláshelyünknek. Kőszegtől nem messze vertük fel a sátrunkat. Másnap megint elgondolkodtunk honnan szerezhetnénk vizet. Rövid határ menti séta után volt balra egy kék pont jelzés lefelé. Az Őz-kutat jelezte a térkép. Sajnos mikor odaértünk megláttuk a nem ivóvíz táblát és elindultunk vissza. Megint tettünk egy fölösleges kört. Elkezdődött az a Kemenesháti túránk ami igazán meggyötört bennünket. Kevés látnivaló és víz híján monoton menetelésbe kezdtünk. Tömörd volt az első vízvételi lehetőségünk. Innen viszont már csak a végállomásunknál Szelesténél tudtunk vizet szerezni. Kincsédpuszta és az Albánc csárda közötti szakaszon 5 km-en keresztül a szántóföld mellett természetesen dél környékén a hőségben, kevés vízzel emberpróbáló feladat volt haladni. Azt hittük Albánc csárdánál tudunk vizet tankolni, de ez egy régebben bezárt hely volt és ezért kénytelenek voltunk víz nélkül folytatni. Majdnem 20 km után értünk el Szelestére. Nagyon ki voltunk merülve. A táv is sok volt, nemhogy ebben a hőségben. A Kőszegtől Sümegig tartó részt nem gondoltuk nehéznek, mivel nem igazán vannak szintkülönbségek. Ez a monoton víz nélküli menetelés viszont keményen megleckéztetett minket. És ezzel Szelestén még nem ért véget, de az egy másik túra volt.
Táv: 58,9 km
Nehézség: Nehéz
Pecsétek: 6 db OKT
